2008. december 14., vasárnap Egy viszonylag lapos céges karácsonyi buli után az Astoriánál kapott hátsó defekttel a Keletiig. Nem nagyon volt opció a defektjavítás, mert az utolsó vonatra hajtottam. A távot egy rendes skidverseny pozíciójában tetem meg, hogy minél kisebb súly nehezedjen a hátsó kerékre – olyan helyeken van most izomlázam, ahol azt sem tudtam, van izmom. A vonaton próbálkoztam a foltozással, de a maradék két, kisméretű tapasszal nem sikerült olyan patchworköt csinálni, ami hatékonyan befedi a kígyóharapást. Azonban aztán minden jóra fordult. - Muszáj beszélgetnünk (előtte)? - Nem, de mindig szoktunk... - Most ne. Délután megittam egy sört, és belealudtam a kanapén. Álmodtam is össze-vissza: Alapjában véve Párizsban voltam, de az úgy nézett ki, mint Budapest ’56-ban, viszont már megvolt a Défense is, csak ilyen atomháború utáni verzióban. Az MZ-m ledöglött valahol, és egy ott élő magyar motorszerelő vitte be a műhelyébe, oda mentem. Amikor megláttam a motort, majdnem sírva fakadtam, mert pusztán jó szándékból darabokra szedte, hogy megjavítsa, nem értette, hogy ez a rozsdakupac, hogyan is működhetik így, ilyen jól. Kértem szerszámokat, hogy összerakhassam, de láttam, hogy aznap nem fogok végezni, és tudtam, hogy a biciklim valahol a városban van lekötve (mint később kiderült, a Sacré-Coeurnél) és érte kell mennem. Ezután jött az ámokfutás. Mezítláb szaladtam eltévedve az utcákon. Mezítláb frissen betonozott (nem aszfaltozott) úton, éreztem, ahogy a talpamra és a lábujjaim közé ragad a friss beton. A sikátorok közt sok volt a zsákutca, és volt néhány ehhez hasonló szoba. Meg olyan is ahol az Ellenállással együtt ugrottunk át falakat és vívtunk fegyveres közelharcot a rendfenntartókkal. Volt olyan épület, amibe ha bementem, de nem tudtam kijönni – egy folyamatosan ismétlődő belső udvarba érem. Voltam olyan szobában, amiben megláttam egy eldobott, kiszikkadt emberi agyat. A szoba L alakú volt, nem mertem belenézni, kihátráltam belőle. Akkor megcsíptem magam, hogy felébredjek, és tisztára fel is ébredtem, mert megint az utcán voltam, igaz, pont egy olyan sarkon, ami Helsinkiben van. Viszont megláttam a Sacré-Coeur-t és meg is találtam a biciklimet, ami az egyik lámpaoszlophoz volt kikötve. Míg a zárral és a táskámmal bíbelődtem, egy érdekes reklámot láttam, vagyis volt részem abban: Ahogy ott ültem a lépcsőkön, egyszer csak fiatalok ültek körém, és egy kicsi idő kellett hozzá, hogy észrevegyem, csak hologram képek. Vidáman beszélgetek valamiről, majd egy röviditallal koccintottak egymással, beleértve engem is, velem is akartak koccintani. Éppen örültem, hogy megtaláltam a fiximet, szórakozásból úgy csináltam, mintha koccintanék. Ugyanakkor a közben odaérkező lány, megpróbálta megölelni az egyik hologram fiút, de átesett rajta. Kicsit arrébb egy nálamnál nem sokkal idősebb, a 40-hez közelebb álló nő szomorúan nézett. Én már nem voltam szomorú, mert megtaláltam a fixim, megkérdeztem, segíthetek-e? Mondta, hogy most hosszú lenne elmagyarázni, de megadja a telefonszámát. Ezzel el is ment, de nem mondta meg a telefonszámát. Aztán megláttam, a padon a kezemhez közel egy összehajtogatott papírt, amit ő hagyott ott. Egy kinyomtatott Excel táblázatban legalább 15 női név, és a hozzájuk tartozó telefonszám volt. ezt nyehljudov írta [1:08] 1:08